Lajos, a faesztergályos

A 120 évvel ezelőtt elhunyt gróf Tisza Lajosra emlékezünk

Ne csodálkozzék a kedves Olvasó, hogy az Országos Erdészeti Egyesület legendás elnökéről, Tisza Lajosról írott dolgozatomat ezzel a címmel indítom. A híres Tisza-fiúk édesapja ugyanis nem csupán széles körű műveltség megszerzését és az idegennyelv-tudást követelte meg gyermekeitől, hanem azt is, hogy valamilyen böcsületes, kétkezi szakma is legyen a kezükben. Azt majd’ mindenki tudja, hogy hősünk Szeged ujjáépítője, azt már kevesebben, hogy ő volt az Országház építésének biztosa is. Azt meg végképp a feledés homálya fedte, hogy Tisza Lajosnak a családi „szereposztásban” a faesztergályos szakma jutott. Hogy ő választotta-e vagy előírták számára, nem tudjuk. De hogy a faiparos szakma közelébe került, az bizonyos.
Talán azért eshetett a választás a faiparosságra, mert a Tisza-család birtokán erdőgazdálkodás is folyt.

A kézműves mesterség elsajátítása mellett jutott ideje elméleti tudományokra is. Az „alsó tagozatot” magántanulóként végezték a Tisza-fiúk. A családban szigorú napirend uralkodott, mindennek – étkezésnek, munkának-tanulásnak, testgyakorlásnak, pihenésnek – meg volt a maga ideje és helye. A szigorú apa a Debreceni Református Kollégium neves tanárait bízta meg gyermekei – László, Kálmán, Lajos és Domokos – okításával. Miután kiskorukban otthon szilárd erkölcsi alapokat és kötelességtudatot sajátítottak el, a középiskolát a debreceni kollégiumban végezték, majd Lajos jogi tanulmányokat folytatott magán úton.
Bár Lajos, aki 1832. szeptember 12-én született Nagyváradon, még csak 16 éves volt a forradalom idején, a gondos apa a ’48-as forradalmat követő esetleges megtorlások elől Berlinbe menekítette hármójukat (Domokos Geszten maradt), ahol jogi stúdiumokat végeztek.
A veszély elmúltával a fivérei hazatértek, ő pedig útra kelt, s beutazta Egyiptomot.
Még nem volt harmincéves, amikor 1861-ben politikai pályára adta a fejét. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a családi minta sokszorosan és évszázadokra visszamenően adott volt. Megválasztották az ugrai választókerület képviselőjének. Ne feledjük, már csak hat év, és létrejön Béccsel a kiegyezés. Az előkészítő munkálatokból a jogilag fölkészült Tisza Lajos is kiveszi a részét, s az 1867-es történelmi aktust követően belép a Deák-pártba. Még abban az évben Bihar Vármegye főispánjává nevezik ki.

Egy év múlva pedig már az Országos Erdészeti Egyesület alelnöke. Az akkori OEE vezetői kitűnő HR-esnek bizonyultak, mert a legalkalmasabb embert találták meg.
A néhány éves megyei szolgálat után a főváros következik: a közmunkák tanácsának vezetője lesz. Céljuk az ország fővárosának világvárosi színvonalra emelése, fejlesztése. A munka fontos részének tartották – mai kifejezéssel élve – a PR-t is: részletesen tájékoztatták a lakosságot a tervezett intézkedésekről, építkezésekről. Megtervezték az ipari létesítmények, a lakótelepek elhelyezését, az utak építését, és már akkor nagy szerepet tulajdonítottak a fásításnak.
Tevékenységével föllebbvalói is elégedettek lehettek, mert 1871. június 21-ével az uralkodó közmunka- és közlekedési miniszterré nevezte ki. A politikai karrier akkori pontos barométere volt, ha valaki a Borsszem Jankó – az akkori Lúdas Matyi – címlapjára került. Július 9-én ez is bekövetkezett, az akkori lapszámot Tisza Lajossal a címoldalon adták el.
Ezt követően három kormányban is megtartotta miniszteri tárcáját, s így vált lehetővé számára, hogy ezen időszak alatt közel háromezer kilométer vasútvonalat helyeztek üzembe. (Természetesen a Nagy-Magyarország területét behálózó vasútvonalakról van szó!) Ez nem lehetett fáklyásmenet, mint manapság gondolnánk, hiszen a pálya vonalvezetésének útjába eső területeket ki kellett sajátítani, ami nem kevés érdeksérelemmel járhatott. Az újtól való idegenkedésről ne is beszéljünk. Akkor dőlt el, hogy az előrelátó településeknél a vasútállomás közel esik, mások, amelyek féltették a földet a vasúttól, azoktól sok kilométer távolságra került az állomás.
Eme nagy és embert próbáló munkálatok után, 1873-ban lemondott a miniszterségről, és újabb utazásra indult, ezúttal Indiába, tigrisre vadászni és Egyiptomba.
Visszatérve a pihentető világjárásról, ismét belevetette magát a politikai életbe, Dicsőszentmárton választókerületének képviselője lett, majd 1875-ben belépett bátyja, Tisza Kálmán pártjába.
Az évtized végén a természet „avatkozott be” Tisza Lajos életébe. 1879. március 12-én éjjel az áradó Tisza Szeged városától északra áttörte a töltést, elöntötte a várost, ami szinte teljesen víz alá került, és a nem kőből emelt épületek nagyrészt összedőltek. A katasztrófának 150 halottja volt, 5458 ház összeomlott, csak 265 maradt épségben. 60 000 ember vált hajléktalanná.
A tragédia súlyát jól mutatja, hogy már öt nap múlva, március 17-én Szegedre utazott Tisza Kálmán miniszterelnök kíséretében Ferenc József osztrák császár és magyar király. Miután a megmaradt töltésekről és csónakból is megtekintették a katasztrófa sújtotta város maradványait, a király komoly támogatást helyezett kilátásba.
Az újjáépítést haladéktalanul meg kellett kezdeni, nem volt idő „castingolni”, hogy eldöntsék, ki is irányítsa ezt a rendkívül nagyszabású munkát. A király ismerte a miniszterelnök testvéröccsét, tisztában volt képességeivel, amit miniszterként már bizonyított Tisza Lajos. Nem kellett hát bátyjának a protekciója a kinevezéshez. Ő lett a szegedi újjáépítés teljhatalmú királyi biztosa.
Ez a döntés nem egyezett mindenki véleményével és ízlésével. Többek között Kossuth Lajoséval sem, aki levélben adott hangot ellenérzésének:
„Megjött az újság, hogy Tisza Kálmán saját testvérét, Lajost nevezte ki királyi biztosul Szegedre. Hm! Nem ismerem tehetségei mértékét, de nagyon jeles embernek kell lennie, hogy Magyarország miniszterelnöke nem gondolt a nepotizmus oltárán égetni tömjént, ha Magyarország minden felhajhászható kapacitásai közül éppen saját édes öccsét szemelte ki a nehéz feladat megoldására... Tisza Lajos úr érezni fogja, hogy neki nagy sikert kell felmutatni, miszerint igazolva legyen, hogy érdem állította a gátra, nem nepotizmus.”
Tisza Lenchner Lajos városépítészt nyerte meg Szeged ujjáépítésének tervezésére, annak megvalósítására. Az építész akkor már túl volt a budapesti Andrássy út tervezésén, amelyet sikerrel nyert el. Két ilyen elkötelezett és tehetséges szakember látott munkához egy 12 fős biztosi tanács élén. A feladat óriási volt, és rendkívül szerteágazó. A legelső a víz eltávolítása volt szivattyúkkal az elöntött városból. De el kellett helyezni és élelmezni az árvízkárosultakat. Gondoskodni a közbiztonságról, és a segélyek elosztásáról. Szerencsére ez utóbbiak bőven érkeztek a világ minden tájáról. Lezárult Szeged életének a „víz előtti” szakasza, és elkezdődhetett a „víz utáni” időszak.
1883-ban ért véget a szegedi megbízatása, királylátogatással és grófi címmel. Gróf Tisza Lajos ezek után már a szegedi nemesi előnevet is használhatta.
A kiegyezés előkészítésének dandárjában hívták össze 1866. december 9-én az akkori Magyar Erdészegylet rendkívüli közgyűlését Pesten, az Országos Magyar Gazdasági Egylet Üllői úti épületében, a mai Köztelek utca 8. számú házban. (A 150 éves évfordulón, 2016. november 25-én a volt OMGE-székház épületén emléktáblát helyezett el az Országos Erdészeti Egyesület.)
Azon a bizonyos decemberi alakuló ülésen a 43 alapító tag egyike pedig nem más, mint Tisza Lajos volt. (A történelmi hűség megköveteli, hogy jelezzük, testvérbátyja, Tisza László is az alapítók között volt.) Hogy miként keveredett bele abba a díszes társaságba, akikből az alapítók verbuválódtak, arról nincs érdemi följegyzés. Az egyesület első elnökének gróf Keglevich Bélát, első alelnökének pedig gróf Pálffy Istvánt választják meg, s ez némi magyarázattal szolgálhat a kapcsolati hálóhoz, hisz’ a főnemesek ismerték egymást, bár Tisza Lajos csak 1883-ban kapja meg a grófi méltóságot.
Mindenesetre hősünk tagja lesz az Országos Erdészeti Egyesület első választmányának.
Az egyesület alapszabályát 1867. június 25-én írja alá a miniszter.
Ezt megelőzték azok a történelmi jelentőségű események, amelyek összességét kiegyezésnek hívjuk. Február 20-án megalakult az első felelős magyar kormány. Az Andrássy-kormány beterjesztése nyomán 1867. március 20-án kezdte el tárgyalni a megállapodás sarokpontjait jelentő törvényeket a magyar országgyűlés, és a 69 pontból álló határozatot 1867. március 30-án fogadta el a képviselőház. A megszavazott törvényeket életbe léptetésükhöz Ferenc Józsefnek szentesítenie kellett, ám erre csak akkor volt hajlandó, ha Magyarország királyává koronázzák: a császár 1867. június 8-án Magyarország királya lett. Ferenc József 1867. július 28-án szentesítette a törvényeket.
Ennek a folyamatnak egyik háttérembere volt Tisza Lajos is. A kiegyezésnek nemcsak pártolói, hanem heves ellenzői is voltak, de az 1869-es választásokon a Deák-párt – amelynek Tisza Lajos is tagja volt –abszolút győzelmet aratott, a mandátumok 55,95 százalékát szerezték meg.
A helyzet nehezen konszolidálódott, három megye – Pest, Heves és Szatmár – ellenállt, de végül a kormány határozott intézkedései nyomán rend lett az országban. Nem téveszthetjük szem elől, hogy Deákék a megállapodás szerint tizenkilenc évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után az akkori áprilisi törvényekből és a 12 pontból tízet (a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank kivételével) életbe léptethettek. Tehát kompromisszumokkal, de a forradalom ’48-as követelései győztek a tárgyalóasztalnál.
Ebben a politikai „csúcsforgalomban” zajlott az Országos Erdészeti Egyesület alakulási folyamata, s a vezéregyéniségek – Divald Adolf, Wágner Károly, Bedő Albert – jónak látták, ha olyan nagytekintélyű és történelmi családi hátterű nemes erdőbirtokosokat is az alapítók, illetve a választmány tagjai között tudhatnak, mint a Tisza-fivérek. Döntésüket, éleslátásukat a későbbi fejlemények messzemenően igazolták.
Tisza Lajost 1868-ban az egyesület alelnökévé, majd 1875-ben elnökévé választják. Ezt a pozíciót harminc éven át, 1898-ig töltötte be.
Első „operatív” részvétele az egyesületi munkában az 1872. évi vadászati törvény előkészítése volt. Bizonyára az sem véletlen, hogy éppen Deák Ferencről neveztél el azt az egyesületi alapítványt, amelynek a feladata az erdészeti szakirodalom pátyolgatása volt.
Az akkori rendnek”2 megfelelően az erdőtörvény kidolgozása és a törvényjavaslat benyújtása az egyesület feladata volt. Ha belegondolunk, egy alig több mint évtizedes múltra visszatekintő szakmai szervezet tett szert akkora tekintélyre, hogy törvény-előkészítő szerepet bíznak rá.

Az 1879-es XXXI. törvény paradigmaváltást jelent a hazai erdészetben.
Ez a törvény írta elő az üzemtervek készítését, kitért az erdőtüzek megelőzésére, a károsítók elleni védekezésre. Korlátozta az erdőirtást és véderdőkről döntött. Létrehozták az erdőőri szakiskolák hálózatát. Végül, de nem utolsó sorban Selmecen áttértek a magyar nyelvű oktatásra.
Erre az időre esik az egyesület székházának fölépítése az akkor még kukoricaföldekkel szegélyezett területen. 1886. december 12-én átadták a Cziegler Győző által tervezett háromemeletes, 151 helyiséges épületet. Két évvel később, 1888-ban Ferenc József is látogatást tett az új székházban.
Ezen időszak sikereses voltát jelzi az egyesület taglétszámának 1875-höz képest megháromszorozódása, és a törzsvagyon növekedése. Ez tette lehetővé a székház fölépítését is.
Ezt a korszakot jellemzi az egyesület szociális funkciójának kiterjedése: két-három alapítvány segíti az arra rászorulókat. A Gróf Tisza Lajos Alapítvány az erdészeti tisztek és altisztek gyámolítását tűzte zászlajára.
Az egyesület nemzetközi tekintélyét is öregbítette, hogy az 1867-es Párizsi Világkiállításon aranyérmet szereztek.
Ebben az időben vezették be azt a gyakorlatot, hogy a közgyűléseket vidéken tartják, azzal a kimondott céllal, hogy az erdőgazdálkodás ismertségét növeljék.
Elnöki beszédeit olvasva feltűnő, hogy azok nem tartalmaznak „tiszteletköröket”, a régies fogalmazásból is világosan érthető a tárgyszerű, konkrétumokra épülő, szakmailag helyes érvelés. Beszédeit valószínűleg nem maga írta – gyaníthatóan a titkár, Bedő Albert –, de ezen, szakmai előadásnak sem utolsó referátumok kiképezték a jogász képesítésű elnököt erdészeti tudományokból. Ebből a szempontból kiemelkedő az 1879. évi Székesfehérvári Közgyűlésen elmondott rendkívül hosszú nyitó előadása, amelyben még az erdő klímakiegyenlítő hatásáról is hosszasan értekezik. Hasonlóan részletesen elemzi a hegyvidékek erdőirtásainak következményeit a talajpusztulásra és a korábbi vízgazdálkodás felborulására.
Az 1881. évi közgyűlésen beszámolt az eltelt három éves ciklus alatt végzett munkáról. Fölidézi többek között, hogy sikerült megakadályozni a kormány azon határozatát, hogy az állami erdők a bányászat irányítása alá kerüljenek, és elérték, hogy az ország 14 erdőfelügyelőségének élére szakképzett személyzetet nevezzenek ki véglegesen. Erre az időszakra esett az erdőőri szakoktatás megoldásának sürgetése is. Az Erdészeti Lapokról sem feledkezett meg, mely tartalmában és terjedelmében bővült, s megjelentették az Erdészeti Zsebnaptárt is. A hallgatóság körében aratott sikert az jelzi, hogy a megnyitó mondat elhangzása után „hosszan tartó zajos éljenzés”-ben törtek ki.
Tisza Lajos nem esett abba a hibába, hogy csupán az eredményekkel fényesítette az egyesület arculatát. Az 1882. évi közgyűlésen elmondja véleményét egy olyan fejleményről is, ami ugyan nagyon örvendetes – a vasúthálózat látványos bővüléséről –, ám az erdőgazdálkodók egy részét arra indította, hogy vágják le erdeiket és tegyék pénzzé, kihasználva a kínálkozó új szállítási lehetőséget. Arról is beszámolt, hogy utazásai során tapasztalta, a községek erdei a legelhanyagoltabbak és a legkiszolgáltatottabbak.
Bár az egyesület kimondta, hogy távol tartja magát a politikától, Tisza Lajos nagyon fontosnak tartotta, hogy nemzetpolitikai kérdésben is kifejtse véleményét. Ilyennek tekintette a hivatalos magyar nyelv használatát a szakmai közlekedésben, sőt a szakemberek nevének magyarosítását is szorgalmazta. Mindezt azért tekinti fontosnak, mert „magyar államiságunk és nemzetiségünk ellenségei, mily csekélységekből akarnak tőkét csinálni arra, hogy abból bizonyítgathassák, miszerint magyar cultura nincs, hogy annak apostolai mind idegenek.” Úgy tűnik, nincs új a nap alatt…
Tisza Lajos képességeit a monarchia felső vezetői is igyekeztek kihasználni, és megbízták a király személye körüli miniszteri teendők ellátásával. 1892 és ’94 között feladata nem merült ki abban, hogy a királyt megnyerje a magyar kormány terveinek. Ez afféle rendkívüli meghatalmazott nagykövetségnek felelt meg, miniszteri rangban, és követte a királyt az országjárásai során is. Az új feladat miatt közölte lemondási szándékát az egyesület elnöki tisztéről. Bejelentését ezúttal nem zajos tetszésnyilvánítás, hanem hangos tiltakozás követte. Bedő Albert beszédében kérlelte döntése megváltoztatására, mely az elnököt meghatotta, és bejelentette: „Hálám kifejezése mellett megtartom az elnökséget.”
Kevéssé ismert, hogy Kossuth Lajos itthoni temetése mily’ politikai feszültségeket okozott. Ennek simítása is Tisza Lajos feladatát képezte. A kétoldali – osztrák, illetve magyar – nyomást már nehezen viselte, ezért 1894-ben kivált a kormányból. Következetesen hazafias álláspontját – vélhetően – a császári udvarban már nehezen tolerálták.
Az elnök egészsége is megsínylette a különösen nagy terheléssel járó miniszterséget, betegsége miatt az 1896. évi közgyűlésen már nem vehetett részt. Az aktív tevékenységtől visszavonult, de megígérte, hogy figyelemmel kíséri az egyesület működését.
1898-ban, 120 évvel ezelőtt, 66 évesen hunyt el. Geszten helyezték örök nyugalomra.
Azt gondolom, hogy a fentiek alapján Tisza Lajost mindenképpen megilletné egy szobor az agrárpanteonban.
Zétényi Zoltán

Források: Gróf Tisza Lajos az erdészek emlékezetében (Dalerd, Gyula, 2018.); Erdészeti Lapok; Király Pál: Az Országos Erdészeti Egyesület története (é. n.); Wikipédia